2015. jún 11.

Elő a picsaszoknyával!

írta: Rékuuu
Elő a picsaszoknyával!

Lassan egy hete, hogy újabb változáson mentem keresztül, ami max csak a holdról nem látható.

Múlthéten döntöttem. Iszonyú kemény helyzet volt, amit már a kórházi ágyamon szövögettem első gondolataim közt. Beburkolózva, hosszú nadrágba, rossz érzéssel folytatni az életem, vagy büszkén, "natúran" hordani a lábam. Azt kell mondjam, iszonyú nagy szakadék tátong a két lehetőség közt. Senkit sem ítélnék el, ha a két opció közül az előbbinél dönt, hisz csak a buta ember ítélkezik, főként egy nehéz sorsú emberen. Én elmesélem, mért kezdtem el "robot" életet élni.

Ha valaki egy mesterséges lábat kap, a protetikusok felajánlják neki, hogy a műlábra(ami lényegében egy cső) kaphat szivacsborítást, teljesen ugyanolyan alakút, mint a másik lába. És ezzel nincs semmi gond, mert egy tapadós hosszúnadrágot rávéve megszólalásig ugyanúgy néz ki, mint egy hús-vér lábikó. Aki túlságosan szégyelli a helyzetét, borítgassa csak be, hisz ettől jobban érezheti majd magát.

Nekem elegem lett. És melegem is lett. A nyári negyven fokot(de már a 31-et is) nem lehet bírni hosszúban. Próbálnék lejjebb öltözni, de nincs hova. A korombeli lányok mind egyszál semmiben és strandpacskerban sétálgatnak, én beburkolva egy "csadorba" próbálom átvészelni a nyarat.  De nemcsak erről van szó.

Egy kellően meleg nyári pénteken elhatároztam, hogy nem takargatom tovább a lábam, és legfőképp nem akarok sülthusi lenni minden nap végére. Fogtam egy sniccert, és lehántottam a lábamról a negyven fokos szivacsborítást. Cincáltam, szaggattam, téptem, mint egy bedühödött tigris, az addig felgyülemlett keserűség és megaláztatás minden cseppje benne volt abban az 5 perces nyirbálásban. Nem tudom leírni azt az euforikus katarzist, amit akkor éreztem. Túlcsorduló örömmel tapasztaltam, hogy borítás nélkül is még mindig szép számomra a lábim, és nem vagyok hajlandó visszavenni a szivacsot soha többet. (Maximum télre, ha nagyon mínusz fokok lesznek).Tudtam, hogy el fog az a nap jönni, amikor egy fogkrémreklámba illő vigyorral sétálok a villamosmegállóban natúr műlábbal, kis picsa miniszoknyában, gyakorlatilag egyszál semmmiben, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Meg kellett érjen az az idő, amikor megunom a bujkálást, és megelégszem a testemmel, mert még mindig ugyanaz az ember vagyok, mint régen. 

Az örömteli "szivacsgyilkolás" után elindultam barátnőmmel, hogy kikísérjem a megállóba, immáron először rövidben, boldogan, motiváltan, robotlábbal. Néztek, valóban kerekedett a velünk szembe jövők szeme. De nem bántam, mert már annyira sok rosszat kaptam, hogy innentől csak felfele lehet az utam. Ez már nem a gödör alja, hanem az utolsó lépcsőfok, hogy valóban kint legyen belőle és a fény felé induljak. Az pedig ragyogóan szép. 

Nem egyszerű minden nap a sok bántóan bamba és sajnálkozó emberrel szembe nézni, vagy csak elmenni mellettük, anélkül hogy felhúznám magam rajtuk. Kapok sok pozitív visszajelzést is, mert az elismerő pillantások az én lelkemre nektárként hatnak, de többségében sértő és bántó arckifejezések fogadnak, amiket valszeg akaratuk ellenére tesznek, és nem veszik észre, hogy mennyire meg tudnak bántani vele. Köszönöm, így is kívülállóként érzem magam, de ha a társadalom minden nap emlékeztet rá, hogy más vagyok, az felér egy jó kis erős "napi pofonnal". És ahányszor csak belenézek egy sajnálkozó ember szemébe, mindig a lelki gyengeségét vélem felfedezni, mintsem az együttérzést. Gondolom beleképzelik magukat az én helyzetembe, elborzadnak, hogy milyen szörnyűség, ami velem történt, majd konstatálják, hogy de jó, hogy velük ilyen nem történik. Ez szemtelenül így van, aláírom. Viszont nem szabad azt elfelejteni, hogy mindenkinek megvan/meglesz előbb utóbb a maga keresztje...én egy icipicit nagyobbat kaptam, amit nyögvenyelősen, de nap mint nap újra felkapok a hátamra. Mindig van rosszabb helyzet is, az én esetemben az volt, hogy pár százalékon múlott az életem. DE itt vagyok, és elszántan küzdök az elemekkel nap mint nap. Motivációból aztán nincs hiány :)

Tekintve, hogy még nagyon friss az élethelyzet, amin próbálok elindulni, sokszor érzem, ahogy hullámzik az életem.  Nap végén, amikor viszont számot adok magamnak az aznapi cselekedeteimről, jóérzéssel szenderülök álomba, hogy egy ismét produktív napot küzdöttem végig tiszta lelkülettel. 

Elsőként pár teaser kép a robotlábamról, majd később professzionálisabbakat is fel fogok rakni.

 dsc_0483.JPG

haa.JPG

Szép Napot, Réku

Szólj hozzá

lábatlanságok robotélet