2015. júl 20.

Reneszánsz

írta: Rékuuu
Reneszánsz

Ma ünneplem az újjászületésem első évfordulóját. Valahogy sokkal fontosabb ez az időpont számomra, mint a rendes születésem napja. Egy éve pontosan ezen a napon, 13:38-kor balesetet szenvedtünk. Aznap is tikkasztó hőség volt, csak úgy, mint ma. Erős belső késztetést érzek arra most, hogy pontosan egy év elteltével számot adjak magamnak arról, hogy milyen célokat sikerült elérnem, honnan indultam és hova tartok. Lássuk, vajon mi az, amit letettem/le fogok tenni az asztalra, mert megérdemeltem egy újabb esélyt az életben maradásra. Nagy vonalakban.

Egy percig nem kételkedtem abban, hogy elvesztem az életem. Egész kicsi koromtól úgy neveltek, hogy megálljak a saját lábamon, és ne futamodjak meg a kihívások elől. Szeretek nyerni, hatalmas küzdőszellem van bennem. Nem is volt tehát kétséges, hogy ájulás helyett próbáltam magam életben tartani az autóban. Aznap nem fájt semmi, még az amputáció se, maximum a húsom sistergése, ahogy a nap kegyetlenül süti. Az utolsó erőmmel még a műtősnőnek elmondtam, hogy mentsék meg a lábam. Még mielőtt belém fecskendezték az altató anyagot, tudat alatt sejtettem, hogy azzal a nappal egy fordulópont kezdődik az életemben.

Intenzív.Felébredés után az első dolgom volt, hogy a hányinger ellenére felemeljem a fejem, és vessek egy pillantást a "maradékra". Fájdalmasan kevés maradt. Még a térd is odalett, bár az inkább hasonlított a balesetben egy pépre, mint egy térdre. No nembaj, de legalább megmaradtam. A családom nem bírta volna ki, hogy még egy gyermeket elveszít, mert erre már volt példa, nem is olyan rég. Szóval pár órával a műtét után ott lelkendeztem magamban, hogy milyen mázlista vagyok! ÉLEK! Örömömben sírtam-ríttam, aznap én voltam a legboldogabb megcsokonkolt ember! :) 

dsc_0054_2.jpg

Ahány ember, annyiféleképpen dolgozzuk fel a traumát. Én kezdetben voltam nagyon erős, elsősorban a családom miatt, mert ha egy kicsit is összeomlok, a családom is követ. Az első protézis használata után ez az érzés átalakult egy komoly belső indíttatású gondolattá, és elsősorban magam miatt akartam a felépülést végigcsinálni, mert bíztam magamban és Istenben annyira, hogy mindig lesz valahogy. Sőt, még annál is jobb lesz. Minden reggel egy jó kávé mellett naplót írtam az akkori történésekről, ezzel próbáltam elterelni a fantomfájásokról a figyelmem. Rettentő hasznos tevékenység volt, mert minden eltelt hét után vissza tudtam keresni a fejlődés korábbi szakaszait, mérlegelni a kitűzött és elért célokat.

Hazaengedtek a rehabról, eljött a tétlenség és a mély gödrök ideje. Összeomlottam, nem kétszer, nem tízszer. Egy idő után tudtam, hogyha jön a sírás és a düh, nem szabad elfojtanom, sodródnom kell. Passzív féléven voltam, az össze egyetemi barátom, ismerősöm mind élte jó világát, csinálták azokat a bulikat, amiket eredetileg én akartam megszervezni. A hatalmas kontraszt minden egyes alkalommal pofán vágott, de türelmet erőltettem magamra - ami nagyon nem volt jellemző rám azelőtt - és kivártam a "remete" félévet. Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok a nyilvánosság (szórakozóhelyek, falunapok, egyetemi bálok) elé menni, amíg el nem érek egy magas szintet a járásképemben. Utólag visszagondolva, lehet, hogy itt követtem el a hibát, többet kellett volna társaságba járnom. A baromi nagy büszkeségem nem engedte.

Februártól nagy lelkesedéssel és leírhatatlan félelemmel együtt újra kollégista lettem, újra órákat látogattam az egyetemen. Minden percben komoly veszélyérzetem volt közlekedés közben. Sokszor löktek meg anno a villamosmegállóban, mert mindenki siet, mint a birka, és ha nekem jönne valaki, én húznám a rövidebbet. Hiába volt nálam egy segédbot, inkább cikinek éreztem, mint támasznak. Holott a rehabon, ha egy lábatlan már egy bot segítségével jár, az egy nagyon dicsőséges pillanat, jelzi, hogy az illető képes volt a sanyarúságából talpra állni(nagyon sok amputált már a protézis viseléstől is ódzkodik...). "Odakinn", az elvileg normálisnak ítélt világban ez nem dicsőség, hanem megbámulandó és sajnálni való dolog, amit azóta is lépten-nyomon próbálok megváltoztatni a társadalom gondolkodásában. 

8 hónap után eldobtam a botot, és nagy vakmerőséggel keltem utamra a belvárosban. Akin láttam, hogy birka módon közlekedik, azt elengedtem, megtanultam a közlekedőkhöz alkalmazkodni, és inkább én gondolkoztam - helyettük is. Elvégeztem a tantárgyaimat, lezártam a félévet, és újra elkezdtem társaságba járni, egyre több helyet akartam felfedezni a városban. 

Most pedig itt vagyok, tele élettel és olykor gyengeségekkel. Tele hatalmas vágyakkal (FUTÁÁÁÁÁÁS), és olykor igazi félelmekkel. 

Visszacsinálnám-e az eddig történteket? Mi legyen a konklúzió?

Bár sokszor húz vissza a mély és sok elvarratlan szál van még ebben a megváltozott "roki" helyzetben, a válaszom egyértelműen NEM. Ha mindez nem történt volna meg velem, például egy teljesen más Réka ülne most itt a gép előtt, valószínűleg olyan semmitmondó blogbejegyzésekkel, amik tele lennének szaftos közhelyekkel. Senki nem mondta születésünkkor, hogy iszonyatos nehézségek elé fogunk állni később. De felnövünk a feladathoz, és azt az életet választjuk, ami nem a letargiába és a depresszióba vezet. Megtanuljuk szeretni az életet.

Szeretettel,

Réku

 

 

 

Szólj hozzá

carpe diem művégtag lábatlanságok robotélet