2015. sze 26.

A keresztekről

írta: Rékuuu
A keresztekről

A székely felmegy a hegyre, hogy beszéljen Istenével. Elpanaszolja neki, milyen rosszul megy a sora, hogy olyan nagy keresztet kapott, amit már nem bír elviselni.
Isten így szól: -Jól van, te Székely, akkor keresd fel a templom melletti kertemet, ott találsz még sok keresztet, válassz magadnak egy másikat.
Le is megy a székely a kertbe, nézegeti a nagyobbnál nagyobbakat, és megpillant egy kicsi keresztet a sarokban. Felveszi a hátára, viszi az Isten elé, hogy ő ezt választotta a régi helyett.
Isten végül csak ennyit felel: - Menj, Székely, vidd magaddal a keresztet, és tudd meg, hogy a sajátodat választottad ki mind közül.

Amikor apukám ezt a történetet mesélte, épp egy jó vidéki marhapörkölt rotyogott az üstben. Körbeültük a tüzet a családdal és barátokkal,egy ízletes vörösbor társaságában mindenki elmesélt egy kis történetet. A baleset előtt egy héttel voltunk, felhőtlen boldogságban úsztunk. Ez a kismese lépten-nyomon végígkíséri azóta az életem. Nemrégiben történt, hogy egy egyoldali lábszáramputált panaszkodott nekem folyamatosan az ő helyzetéről. Nem szóltam semmit, nem akartam konfliktust, de neki megmaradt mindkét térde! Megmaradt a világa! Mindent megtud (meg fog tudni) csinálni! Elkámpicsorodtam, leballagtam (de inkább lebicegtem) orrlógatva a kórházi büféhez. Nagyon bosszús voltam, mert úrrá lett rajtam megint a hiány érzése. Rettentően hiányzott a térdem, az egyetlen megmaradt ép térdem sem ép, az is kapott a sérülésekből. Aztán begurult mellém egy gerincben sérült ember, és legszívesebben arcon csaptam volna magam. Tulajdonképpen mi a fene bajom van nekem? Fel tudok kelni, járni, mobilis vagyok és legfőképp élek. Majd szerzek egy jó térdet, megtanulom használni és jól összeszokunk. A sors fogaskereke abban a perben is jól működött, mert felnyitotta a szemem, hogy fölösleges hisztikkel nem szabad terhelnem magam.

11834820_1647633832119717_184385934145169648_o.jpg

Annyira sok fejlődést érzek az elmúlt egy évben, hogy hülyeség lenne most, vagy bármikor feladni. Megtorpanni lehet és meg is engedett, hisz a siker és a kudarc együtt jár, és elválaszthatatlanok egymástól. Minden sikeremben benne él egy kicsi kudarc (végre az első lépéseket teszem meg műlábbal, sikerült talpra állnom, de sejtem már a korlátaimat), és a kudarcaimban is ott lapul némi siker (rettentő kényelmetlen a láb, felvérzett a csonk, de legalább már azt is tudom, hogy más tokot kell önteni). Egyedül rajtam múlik, hogy melyik oldaláról közelítem meg a történéseket, a sikert vagy csak a kudarcot látom bennük. Mióta derűlátóbb és pozitívabb életszemléletem van, sokkal könnyebb számomra a világ súlya. Mondhatni, nem érzek semmilyen súlyt. Egyszerűen élvezem a lét és a lélek súlytalan örömét és eszerint kizárok minden negativitást és lehúzó embert az én kis csodavilágomból. És csak azoknak adok helyet, akik szemében tisztaság és csillogás lakozik. Ezáltal gondosan óvom a belsőmet, mert csak úgy tudok másoknak segíteni és erőt adni, ha a lelki világom szilárdan rendben van.

Ma már eljutottam odáig, hogy megszerettem a nekem jutott keresztet, és egyáltalán nem csapásként kezelem. Szeretem azt, hogy ilyen vagyok, hogy velem nem akar senki összeverekedni, mert mégiscsak titánból faragtak. ;)

Végezetül itt egy kis videó, ami engem lenyűgözött. Nem árt hozzá egy magas szintű angol tudás, de talán anélkül is látni, milyen csodálatos személyiség ez a lány, aki betegség miatt lett kétoldali amputált. Respekt.

Szeretettel, 

Réka

 

Szólj hozzá