2015. dec 20.

Csak semmi várakozás.

írta: Rékuuu
Csak semmi várakozás.

3 éve nem érzem a karácsony szellemét. Kiskoromban elmentünk templomba, megnéztük a betlehemezőket, kiugró szívvel vártuk a karácsonyfát és az ajándékokat, énekeltünk és mulatoztunk. Ehhez képest most mindezek helyett a családdal elmegyünk a temetőbe, ahol a 3 éve tragikusan elhunyt kishúgomat szeretgetjük meg. Ez most a karácsony Nekünk.

Elhatároztam, hogy elejét veszem a "gyászkarácsonyomnak", és ünnepi hangulatot szerzek onnan, ahol advent alkalmával mindenki megfordul, és egyszer csak, mint egy szikra, úgy kapja el a karácsony érzését.

Tehát a héten bejártam Pest égősorokkal díszített utcáit, sétáltunk a Vörösmartyn, ajándékokat vásárolgattunk. Szorongattam a forralt boros poharat és a mankót, és sehogy sem értettem ezt az egészet. Tulajdonképpen mit is csinálok itt? Próbálom magamra erőltetni azt az érzést, ami úgymond megnyugvást hozhat a háborgó lelkemnek? Már igazán tudhatnám, hogy én vagyok az egyik legmakacsabb élő ember ezen a Földön, tehát ha valami nem megy, ne erőltessük. Ugyan jól éreztem magam a barátnőkkel, és mindkettőjükért tűzbe tenném a kezem, de vártam az adventi csodát, hogy majd tőle megvilágosodok. És persze, hogy nem jött el. 

Bennfentesként elárulhatom, hogy nem az a legrosszabb dolog a világon, amikor 21 évesen elveszted az egyik lábad pár perc leforgása alatt. Össze sem lehet hasonlítani egy szeretett személy elvesztésével. Odaadnám Érte a megmaradt lábam is.

Egyetlen ötletem maradt csak: Nem várni semmit a karácsonytól. Amellett döntöttem, hogy nem fogom az égőkkel kicsiricsárézni a szobámat, nem fogok úgy tenni, mint aki boldog, mert azt nem lehet megjátszani. Nemesen és egyszerűen otthon leszek, besegítek a háztartásba, odabújok a családomhoz, megfűzök pár ezer szem gyöngyöt és csak elmerülök a lét tehermentességében. Nem várakozok semmire, mert az csak fájdalmat okozna, és főként azért, mert az életem kb nagy része azzal telt el, hogy mindig vártam valamire. Egy eseményre, egy személyre, egy jövőbeli időpontra, ami boldogságot hoz. Ebből elég. 

Úgy érzem magam, mint egy fesztivál közeledtével. Íratlan szabály, hogy ott mindenkinek hihetetlen jó formában és kirobbanó életörömmel felfegyverkezve kell lennie. Mindenki arra az egy hétre "lövi be" a BOLDOGSÁG idejét, de se előtte, se utána nincs semmi. Ha nincs az arcodon 100%-os eufória, és nem mutatod meg, hogy márpedig te itt aztán nagyon boldog vagy, akkor nem vagy "valaki". Egész évben erre kuporgatsz, erre tervezel, ez az, ami a szürke hétköznapjaidból kirángat. Oké, juhé, egy hétig színes a világ, és ezt még jobban elhiszem, ha az egész nyaradat végig fesztiválozod. Csak az a baj, hogy amint ez a röpke időszak elmúlik, ismét visszazökkensz a szürkeségbe, és kezdődik a sajnálkozás, hogy: "Fázom, mikor lesz már nyár?". 

 Na, én ezt láttam évekig az ismerőseimen, és hála nekik, megtaláltam azt az utat, amit nem szabad követni. 

Helyette átgondoltam egy másik lehetséges megoldást is, a gyászhelyzetekre és a hullámvölgyekre. Pont a mai naplóírásom alkalmával jöttem rá. És csodálkozom is azon, hogy mért odáztam el ezt a szinte kínálkozó megoldást. Kifogásként azt mondtam, hogy még nagyon sok fájdalmat okoz a műláb, most nem tudnám megcsinálni. De ebből tényleg elég volt, nem fogok tovább várni, a műláb viselése ígyis-úgyis fájdalmas, de miatta nem akarok lemaradni a lehetőségeimről. Egy szó. Önkéntesség. Gyerekkorom óta van bennem egy erős vágy a nebulók oktatására. A segítség adás oda vissza működik, és nincs annál szebb visszajelzés, mint amikor egy hátrányos helyzetű gyereknek meglátod a csillogást a szemében. Ebben a szemben talán én is meglátom majd eltűnt kishúgom szép szemeit, és végre megnyugszom.

Egy megnyugvással teli, boldogságban gazdag karácsonyt kívánok Minden Kedves Követőmnek!

Réka

Szólj hozzá

várakozás szeretet műláb