2016. már 08.

Utolsó bejegyzés?

írta: Rékuuu
Utolsó bejegyzés?

Már egy jó ideje a változásoknak élek, ezek alakítják és tágítják a látóköröm, formálják az életem és előrevisznek a céljaim elérésében. 

Eleinte ódzkodtam a változástól - változtatástól, mert a járt utat elvileg nem szabadna elhagyni a járatlanért. Minden egyes idegen érzés és helyzet újdonsággal, de egyúttal félelemmel is jár. Mert mi lesz, ha nem sikerül? Ha elbukok és cserébe még a szememre is hányják, hogy túlságosan merész voltam. Vagy mi lesz akkor, ha sikerül, és nem tudom kezelni az új helyzetet, mert meghaladja a képességeimet? 

Egy időben teret adtam ezeknek a félelmeknek. Sokszor olyan aprónak éreztem magam (még a baleset előtt), hogy legszívesebben az ágy alá bújtam volna. Féltem, sőt, rettegtem a kudarcélményektől, és pontosan ezért nem kockáztattam és nem mertem igazán "magammá válni". Rossz érzés volt, hogy matekórán kiröhögtek, ha rosszat mondtam, fájt, ha megígérték, hogy eljönnek a bulimra, és utolsó pillanatban mégis visszamondták.(igen, egy tininek ezek is problémát jelentettek, és komolyan kihatottak a mostani életemre.)

De az igazság az, hogy nagyon meguntam a félelmeknek élni, mert miattuk lemaradok olyan fontos pillanatokról, amikor éppen a legboldogabb lehetnék. A félelem megöli az álmaimat, a törekvéseimet és azt a gondos munkával felépített Rékát, aki valójában csordultig tele van energiával. Minden egyes momentum, ami az aggódással telik el, egy elvesztegetett lehetőség, amikor valami tartalmasat tudtam volna alkotni. Minek is kínozzam hát magam tovább?

Elengedem mindet! Abban a percben, ahogy észreveszem magamon, hogy megint félek valamitől. Fokozatosan, mert egyszerre szinte képtelenség az egészet a kukába dobni. Először mindig sorra veszem, hogy mi az, ami következményként a legrosszabb lehet... Például van úgy, hogy csak az egyetemig vezető út feléig jutok el, mert egyszer csak a semmiből hirtelen belenyilal egy ronda nagy fájdalom a csonkba, és ilyenkor se előre, se hátra lehetetlenség megmozdulni. Ott állok megfőve a járda közepén és latolgatom a lehetőségeimet, hogy most mihez kezdjek. Elvitessem magam valami erős emberrel? Ijesztő a szituáció, mert olyan, mintha bebetonozták volna mindkét lábamat a földbe. Várok egy kicsit, és amikor már kevésbé erőteljes az inger, továbbmegyek valahogy.

Minden reggel úgy kelek útra, hogy tudom, hogy bármikor történhet ilyen, szinte teljesen kiszámíthatatlanul. Viszont ha megijedek és inkább otthon maradok, akkor lemaradok az egyetemről, lemaradok a barátaimról, az előadásaimról, és nem lesz miről mesélni se Nektek, se az unokáimnak majd. 

Változások igenis kellenek és még akkor is szükségesek, amikor a hátunk közepére sem kívánjuk. 

Ezzel a bejegyzéssel nyitom a változások ajtaját és szeretettel búcsúzom a blog.hu oldaltól. 

Véglegesen átköltözöm a saját, HIVATALÓÓÓÓS weboldalamra aminek hamarosan küldöm a linkjét! Bezony ám!! Addig is itt egy kép, amit már elég régóta tartalékolok, nem mertem megmutatni, mert itt nincs rajtam a láb. De tudjátok mit? Megérett az idő egy kis VÁLTOZÁSRA! :D

dsc_0669.JPG

Ágyő

Rékaaa

 

Szólj hozzá

műláb cyborgélet aktívélet utolso bejegyzes