2016. sze 22.

Nyílt levél a társadalomhoz!

írta: Rékuuu
Nyílt levél a társadalomhoz!

Egyre többször veszem észre magamon, hogy a napi energiám nagyon nagy része arra megy el, hogy közlekedek. A fizikai megpróbáltatás egy dolog csak, azt nagy lelkesedéssel csinálom, valahogy mindig a tettvágy győz a fájdalom felett. Mégis, ki kell mondanom: abba fáradok el, ahogyan a környezet(em) reagál a megjelenésemre. 

_dsc7437fsdg.JPG

Ha hosszúban vagyok, ha rövidben, ha mosolygok, ha nem, általában nem tudom elrejteni a hiányosságomat. Ha fölfele-lefele lépcsőzöm, látszik. Ha hirtelen mozdulatokat kell tenni, akkor is látszik. Mindig ott van, a nap 24 órájában. Nem tudok (és nem is akarok) úgy tenni, mintha én is a szürke tömeg egy szürke arca lennék. Például: Az egyetemig többségében magas padlós villamosok járnak, felszálláskor a magas lépcsők miatt nem tudom kihasználni a térdízületem lehetőségeit, és mamókásan kell felszállnom. Engem nem nagyon izgat ez a helyzet, mert már annak is örülök, hogy el tudok jutni az iskoláig. De egész máshogy gondolják ezt az utasok. Szinte érzem a sok kérdőjelet és a sajnálkozó pillantásokat...Szegény lány! Ilyen fiatal és szép, jajj mi történt vele jajj istenkém, jajj szűzmária, szentek anyja...(igen, sorold fel az összes szentet!)

A tények valóban azok, hogy papíron fogyatékosnak vagyok nyilvánítva. Időnként vannak nehéz pillanataim. Időnként óriási fájdalmakkal élek.

DE!

Ezen felül annyira szeretem az életemet! Olyan jól összebarátkoztam a protkómmal! Nekem nem okoz problémát, hogy ilyen élethelyzetben vagyok, mert igazából hálás vagyok, hogy ide kerültem. Olyan lelki-spirituális fejlődésen mentem keresztül, mióta műlábat viselek, ahova két lábon valószínűleg soha nem jutottam volna el, mert túlságosan a külsőségekkel foglalkoztam annak idején. Viszont most teljesen máshogy van. Minden nap örömmel a szívemben kelek és fekszem, minden csipogó madarat észreveszek a faágakon, látom a másik ember szemében a fényt. Mindenkit legszívesebben megölelnék, és elmondanám neki, hogy milyen csodálatos lény ő is, határtalan képességekkel.

Te, kedves járő kelő, egyetemi csoporttárs, ismeretlen ismerős, kérlek fejezd be a sajnálkozást. Kérlek. Nagyon-nagyon és tényleg nagyon rosszul érzem magam tőle, hogy sajnálsz állandóan. Tudom, hogy nem akarattal teszed, bennem viszont azt az érzést kelted, hogy kevesebb vagyok, mint mások. Tudtodon kívül újra és újra emlékeztetsz engem minden sajnálatoddal arra, hogy más vagyok, mint az "átlag". Időnként komolyan az az érzésem, hogy űrlénynek nézel. Pedig én is csak egy hétköznapi lány vagyok, tele álmokkal.

Tudod, szeretnék egyszerűen úgy létezni és járkálni Köztetek, hogy nem vagyok bámulat és szánakozás tárgya. Kérlek, lásd bennem az embert, az érző lényt, és nem a sérültet. Csak a testem sérült annak idején, de a lelkem eddig soha nem ismert magasságokba fejlődött. Ne azonosíts a hiányosságommal, mert én sem teszem azt.

Tisztában vagyok vele, hogy sosem láttál ehhez még hasonlót sem. De csak Rajtad múlik, hogy mit közvetítesz felém, egyedül Rajtad múlik, hogy tudsz-e nyitni felém. Ha nem, az sem gond, én megértem, akkor én sem erőltetem. De a sajnálatból tényleg elég, nemcsak nekem, hanem mindenkinek aki már szerzett testi sebeket.

Réka

Szólj hozzá