2016. dec 30.

Lezárás & Újrakezdés

írta: Rékuuu
Lezárás & Újrakezdés

Duruzsol a háttérben a John Lennon Best of, töltök magamnak egy pohár száraz vörösbort és nekiesek a Year Compass jegyzetfüzetemnek. Számomra ez az egyik legszentebb hagyomány tavaly óta, hogy tudatosan lezárhassam az előző évet, levonjam a tanulságokat, csendes nosztalgiával megkönnyezhessem a régi pillanatokat. Majd egy lapozással fejben is átváltsak egy új évre, egy új kezdetre.

2016 januárjában a fejem felett elhatalmasodó kérdőjelek szinte agyomnyomtak. Rohadt egy kezdés, mi? Tudok-e majd egy más protézisrendszerrel aktívabban járni? Leszek-e megint igazán nőies? Lesz-e elég erőm arra, hogy befejezzem az egyetemet? Meglátják-e majd mások bennem az embert és mikor értik meg, hogy ne sajnáljanak? Mikor futok már végre, a mindenit, na! Ahányszor a gödör aljára értem, mindig emlékeztettem magamat, hogy: "na látod, ez a mélypont legmélyebb pontja. Itt bukik el a legtöbb ember mert úgy gondolja, hogy elérte az ereje végét. Itt kell még nagyobb lendületet venned, amikor más feladja. Ezen a ponton fogsz a legjobban fejlődni, innen kimászva fogsz még több tudást szerezni. Akkor minek is hátrálnál meg?" 
Ilyen kis cetliket írogattam magamnak, amikor előre láttam, hogy közeleg egy ultimate-giga-mega vihar. Sokan azt gondolják, hogy őrült az az ember, aki magában beszél, vagy magának írogat. Szerintem pont az ellenkezője igaz. Ha nem kommunikálok eleget magammal, hamar elfelejtem a miértjeimet egy szarabb helyzet alkalmával. 

Össze sem tudom már számolni, hány száz munkaórát dolgoztunk a műhelyben a lábamon. Egy kis csavar ide, ezt inkább vegyük ki, itt emeljünk még jobban - időnként teljesen elvesztettem a fonalat. 
Kis türelemmel a kérdőjelek szertefoszlottak, sőt...Átalakultak felkiáltójellé. Rájöttem, hogy nem vagyok se roki, se nyomi, se béna. Én Én vagyok, Lukoviczki Réka, teljes egészében minden csavarral és szükséges mechanizmussal egybeépítve. Vagyok aki vagyok, és miért is akarnék más lenni? Hát nincs meg mindenem? Ezt a felismerést már csak egy dolog tetőzhette még jobban: a szárnyaim, amiket májusban visszakaptam Lipcsében. Az első körös futás végeztével patakokban folyt ki a szememből mindaz, amit összegyűjtögettem a baleset óta. Üveges tekintettel ránéztem a velem szemben álló közönségre, de ők se láttak engem akkor túl jól, mindenki a könnyeivel küszködött. Két katarzis volt eddig az életemben: amikor a húgom kezét végleg elengedtem és amikor újra futhattam. Feldmár szerint a rettenetes mindig kéz a kézben jár a csodálatossal, ó mennyire igaza van! Minden rettenetes élmény egyúttal csodálatos, és fordítva. Rettenetes, hogy elvesztettem a lábam, de milyen csodálatos, hogy ezáltal jobban meg tudom becsülni az életem. Előadások, szereplések is voltak szép számmal: Család Barát, Music FM, Fókusz, Petőfi TV, TedxYouth, Genium reklámfilm, Robotika Show, Origo, Index, Ps Magazin, uh sok van még!

20160505_180304.jpg

Bevallom, ahogy visszanézem a 2016-ot, közel sem tökéletes évet zárok, pedig nagyon annak terveztem az elején. Sértődések, hisztik, elhidegülések, halálfélelmek éjszakánként, imposztor szindróma dögivel, szégyenérzet, hiba hiba hátán, nyári undorító 40 fokok, amikre még mindig nincsen megoldásom. 
Viszont hülyeség lenne a tökéletességet hajkurásznom, mert nincs is rá szükségem. Valahogy az az érzésem, hogy mindig minden okkal történik, és még akkor is hasznos ezt észben tartanom, amikor a legnagyobb téglát cipelem a lábam helyén. 

2016, elég jó voltál, 10-ből 8 pontot adnék. '17, te meg majd leszel 10 per 10-es! Törekedni azért még lehet ;) 

Buék buék buéééék!

Réka

Szólj hozzá