2017. ápr 02.

A Pink Floyd-i Fal

írta: Rékuuu
A Pink Floyd-i Fal

Sokszor agyalok azon: emberekkel együtt vagy külön.

Húsz évig azt gondoltam, hogy mindenképpen együtt, csakis közösségben, mert egyedül kevés vagyok. Kevés vagyok az élethez, az örömökhöz, egymagam képtelen vagyok bármit is felépíteni. Féltem az egyedülléttől, ígyhát mindig emberekkel vettem körbe magam. De közben ez azzal is járt, hogy folyamatosan a környezetem elvárásainak és szigorú hagyományos hitvilágának megfelelően éltem, függtem tőlük. Eredményképpen hosszú évek alatt felépült a Pink Floyd-i Fal körülöttem is, ami elzárt számtalan kibontakozási lehetőséget (film: Roger Waters - The Wall)

Egészen addig tartott ez, amíg el nem vesztettem a lábam. Mert hiszitek, vagy sem, a felépülés idején egyedül akartam lenni. Jól esett, hogy rokonok, barátok látogattak minden nap a kórházban, de legbelül éreztem, hogy senki másra nincs szükségem most, csak magamra. Elegem lett abból, hogy -akármennyire is szeretem őket - mindig az ő hangjukat hallom, a magamét soha. 

 

Végre eljött az én időm,

 

amikor magammal foglalkozhattam, nem az újabb egyetemi magolós zárthelyikkel, amik minden alkalommal kiszakítanak egy nagy adag lelkesedést az emberből. Nem a családi problémákra kellett figyelnem, sem a "legyél már hasznos tagja a társadalomnak és dolgozd szét a lelked" elvárásokra. Ezek megszűntek. A jókislányság korszaka szerencsére a végéhez közeledett.

Elkezdtem figyelni az érzéseimre, az adottságaimra és napról napra önfejlesztő könyveken és előadásokon keresztül feltérképeztem a magam világát. Kinyíltam. Megtanultam magam értékelni és nagyra becsülni, mert végre sok száz lépcsőfokkal feljebb léptem az önismeret létráján. (Mi lett volna, ha ezt még iskolában is elkezték volna tanítani nekünk a sok fölösleges óra helyett? Talán ma már több lenne a céltudatosabb és a hivatásának élő felnőtt? - Just sayin/askin) 

A gyerekkorom óta épült fal, ami a társadalmi nyomás végterméke, végül lebomlott. Nem, mintha olyan könnyű lett volna. Sokszor éjszakákon át sírtam, hogy mivé válhattam volna, ha a környezet inkább a pozitív és nem a negatív motiváció erejét használja.

Ugyanakkor hiszem azt, hogy az emberi jóság határtalan, ha hagyjuk kibontakozni. Azt érzem, hogy bizonyos emberek társasága olyannyira feltölt, hogy napokig cigánykerekezni van kedvem. Szeretni akarom őket, vigyázni rájuk és mindig ott lenni, ha szükségük lenne rám. Maroknyi ember az ilyen az életemben, de értük tényleg mindent.

Még mindig nem tudom arra a kérdésre a választ, hogy egyedül vagy külön. Talán mindkettő, de akkor nagyon okosan és tudatosan szét kell választani a kettőt. Tudni kell, hogy mikor van szükség elvonulásra, amikor hagysz magadra értékes időt a feltöltődéshez és mindenki másnak azt mondod, hogy most hagyjon békén. (Lehet ilyen? Te döntsd el). És mikor engeded, hogy elvessz mások társaságában és az odatartozás örömteli érzésében. 

Alig várom az idei TedxDanubia konferenciát, ahol remélem, erre az együtt- vagy külön kérdésre új gondolatokat szerezhetek. 

R-RRR-Réka

Szólj hozzá