2018. jan 25.

A lemez két oldala

írta: Rékuuu
A lemez két oldala

BLOGPOST 2018/02

Gyerekkorom óta félek a sötéttől. Még mindig emlékszem rá, amikor kicsiként az élénk fantáziám félelmetes lényeket vetített a sötét szobába. Egy este hadjáratot indítottam a t-rexek, mumusok és vámpírok ellen: begyömöszöltem őket a ruhásszekrénybe és rájuk csuktam az ajtót. Többet nem jöttek elő. (Bár be kell vallanom, még a mai napig úgy alszom el, hogy egy kis fény mindig pislákol a szobában.)

Múlt hónapban meghívást kaptam Janikovszky Éva – A lemez két oldala jótékonysági előadásra, Tollár Mónika rendezésében. Színházi élmény vakon, ez volt a leírásban. Bár a SUHANJ!  Fitness-ben rendszeresen együtt edzek látássérültekkel, az ő világukat még távolról sem fedeztem fel egészen mostanáig.

Elkezdődött az előadás és teljes lett a sötétség. Mármint a “vaksötétség”. Furcsa érzés kerített hatalmába, és mintha egy enyhe fejfájás is kerülgetett volna. Amikor megszűnik minden vizuális hatás, akkor olyan érzése van az embernek, mintha kivennék a talajt a lába alól. Bizonytalanná, bátortalanná válik. Másfelől pedig azt éreztem, mintha kinyitottam volna a tudatom. Ezután egy egészen más világ tárult elém: elkezdtem meghallani azokat az apró dolgokat, amikre soha nem figyelek: meghallottam a közönség lélegzetét és lecsendesedtek a folyton dumáló gondolataim. 

img_1431.JPG

A két színésznőre, Kovács Vandára és Kovács Patríciára hárult a feladat, hogy a vizuális elemek hiányosságát hanghatásokkal váltsák fel. Patríciát elcsíptem egy interjúra, íme.

-Te félsz-e a sötéttől?

-A sötéttől nem, én a vakságtól félek. Régebben nyolc és feles szemüvegem volt, ezért a gyerekkorom gyakran telt bizonytalansággal, hogy mi lesz, ha leejtem a szemüvegem, ha elveszik vagy eltörik vagy rálépnekAztán jött a kontaktlencsém, ami szintén sok kihívást jelentett, mert azzal meg rengeteg a macera. És időről időre romlott a látásom. Mindig éreztem a háttérben egy fenyegetést, hogy mi lesz majd a vége ennek, vajon úgy zárul-e a történet, hogy teljesen elveszítem a látásom. 

-Akkor mondhatjuk, hogy A várj, míg sötét lesz színdarabban egy, a látását balesetben elvesztő nőt alakítva „farkasszemet” nézel ezzel a félelmeddel?

- Igen. Amikor ezt a darabot próbáltam, még szemüveges voltam. Gondolkoztam szemműtéten is, csak attól tartottam, hogy lesz valami következménye...mi van akkor, ha én leszek az a bizonyos hibaszázalék, vagy ha a műtét 10 év múlva megbosszulja magát? Ezért is volt számomra nagyon tisztító szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy ha megvakulnék, milyen lenne az valójában. A próbák alatt bekötöttem a szememet kendővel, és otthon is így közlekedtem, persze nem egyszer történt meg velem, hogy nagyot estem. Érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire felerősödik ilyenkor a fül, a szaglás, hirtelen olyan apró hangokat is észrevettem, amit látóként a mindennapokban nem igazán érzékelek. 

Amikor készültem a szerepre, a Vakok Intézetébe jártam baleseti sérültekhez információt gyűjteni. Megtudtam, hogy teljesen más egy olyan ember szerepébe belehelyezkedni, aki balesetben veszítette el a látását, nem pedig így született. Máshogy nyúl hozzá a tárgyakhoz, hiszen már van elképzelése arról, hogy néz ki például egy bögre.

Technikailag rengeteget gazdagodtam, megtanultam egy egészen speciális helyzetben létezni a színpadon. Ilyenkor kikapcsolom a szememet, és bármilyen tárgyat húznak el előttem, csak a hangokra reagálok, a szemem nem mozdul.

-Aktív „társadalmi felelősségválló” szerepekben is találkozhatunk veled, legutóbb a Fedél Nélkül címlapján köszöntél vissza ránk. Vissza tudsz-e idézni egy olyan pontot az életedből, amikor nyitottá váltál a tőled eltérően élő társadalmi régtegek számára?

- Amióta az eszemet tudom, az anyukámtól kaptam egy hátizsákot, ami arról szól, hogy nem egyedül vagyok a világban. Neki köszönhető, hogy szociálisan érzékeny lettem, és tőle lestem el azt, hogy mi mindannyian részei vagyunk egy nagy egésznek. Hiába látszott az, hogy én exhibicionista gyerekként előadóművészettel fogok foglalkozni, a családban mindig figyeltünk arra, hogy leminősítő megjegyzéseket ne tegyünk másokra. Vissza tudok idézni több olyan pillanatot is az általános iskolás évekből, amikor azért álltam ki valaki mellett, mert bántották. Az én iskolám a Marczibányi téren a Merek mellett volt. 6 éves korom óta egy zebrán mentem át, egy játszótéren játszottam végtaghiányos, kerekesszékes gyerekekkel, akik ugyanolyanok voltak, mint én. Azt hiszem, minél fiatalabb korban kezdődik el a „szemléletformálás”, annál kevésbé teszünk különbséget egymás között. Éppen ezért sosem voltam zavarban, hogy egy látássérülttől megkérdezzem, hogy miben segíthetek.

Másrészről pedig azt gondolom, hogy azoknak, akik bármiféle ismertséggel rendelkeznek, kutya kötelességük nemes ügyeket szolgálni.

img_1462.JPG

- Visszatérve A lemez két oldala előadásra, én személy szerint az első 5 percre nem nagyon emlékszem, ezidő alatt próbáltam megszokni azt, hogy minden lámpra elaludt. Kicsit meg is fájdult a fejem mert annyira ritka a teljes sötétség élményem. Ha a vizualitás megszűnik, ami az életünk nagy százalékát teszi ki, akkor kicsit mindannyian gyámoltalanná válunk. Nem beszélve a másik nehezítő tényezőről, hogy egy csomó színházi kellék, például a díszlet is megszűnik. Ilyenkor mi az a „maradék” eszköztár, amiből válogatni tudtok, hogy színessé tegyétek az előadást? 

 - Azt hiszem, én vagyok az, aki a legtöbbször ezt az előadást elmondta, váltogatjuk a színészekkel egymást. Nyilván a gesztikulációk, a pofavágások mind elvesznek a sötétségben, viszont az, hogy ez a darab mennyire szórakoztató, mennyire ismerős, hány ilyen sztorit hallhattunk a szüleinktől, hányat tapasztaltunk már a saját kapcsolatainkban is, ezek mind közelebb hozzák a közönséget. 

Janikovszky Éva sokkal jobban megszülethetett ebben a darabban, mert semmi más nem volt, mint a szöveg. Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy a karaktereket a szövegben el tudjuk-e választani jól egymástól hanglejtésekkel. A ritmusok, a nyomatékok is a segítségünkre voltak.

Emlékszem milyen furcsa élményünk volt a darab elején, mert mi, a színészek úgy érzékeltük (a megszokott előadásokkal ellentétben) mintha teljesen egyedül lennénk egy süket szobában, ketten egy kicsi pislákoló fénynél, akkora volt a csend. Meg is kérdeztük a közönséget, hogy itt vagytok? (Patríciásan kuncog)

Talán az volt a legnagyobb súlyú teher a vállunkon, hogy le tudjuk-e kötni eléggé a közönséget ebben a 40-45 percben. 

-Ráadásul azt gondolom, hogy versenyezni is kell a mai infotechnológiához hozzászokott nézők/hallgatóság figyelméért is, én például azt tapasztalom a generációmon (beleértve magamat is), hogy sokszor képtelenek vagyunk végighallgatni egy-egy hosszabb szöveget, mert egyből az eredményeket akarjuk látni.

- Ehhez van egy gondolatom. Mindig kérdezik tőlem, hogy miért vannak tele Budapesten a színházak. Itt aránylag elég sok színház van, szinte egymást érik és az még érdekesebb, hogy majdnem mindig tele vannak. Szerintem amíg világ a világ, mindig érdekes lesz az, amikor áll egy színész pl. a sötétségben a színpadon és csinál valamit. Olyankor az ember újra gyerekké válik hiszen valami titokba láthat bele, ami csak most van, csak neki. Ez a varázs nem múlik el akkor sem, ha a mozi vagy a videójátékok dübörögnek. Az igény a nézőben, hogy színészt lásson élőben, a színház varázsa, a fantázia játéka, örökre szórakoztató marad.

img_1481.JPG

 -Az nem kérdés, hogy a látássérülteknek A lemez két oldala egy kifejezetten jó darab, hiszen nekik találták ki, de szerinted a látóknak milyen élményeket adhat?

 - Hadd szóljak bele egy kicsit. Szerintem pont fordítva van. A nem látóknak ez nem újdonság, mert ők ezt a fajta színházi élményt már megszokták: például audionarrálással vagy látó kísérővel követhetik az előadást. Úgy gondolom, hogy inkább a látóknak ad több élményt, egészen pontosan egy borzasztó jó fantázia tréninget. Ha például csinálnánk egy tesztet arról, hogy a közönség a karaktereket milyennek képzelte el (szőke hajú, piros szoknyás, szemüveges, pattanásos), akkor nagyon változatos, egyéni alakokat kapnánk eredményül. Minden nézőnek lehetősége van elképzelni a karaktert, ami sokkal érdekesebb, mintha megmutatnánk neki a mi elképzeléseinket. Jobban részesévé válthat a darabnak.

Nem is beszélve arról, hogy akik egy ilyen előadásra eljönnek, „érzékenyebben” mennek haza és hálásabbak azért a hétköznapi ajándékért, hogy látnak. 

A SUHANJ! Alapítványban mindig kérdezik tőlem, hogy mit ad az épeknek a sérültekkel való találkozás. Azt gondolom, hogy többet, mint sokan hinnék. Egyszerűen azért, mert amikor kínkeservesen lemegyek a SUHANJ! Fitness-be köredzésre, és borús napom van, belegondolok, hogy a mellettem dolgozó látássérült hogyan jutott el ide a város másik végéről, akkor az egyrészt iszonyatosan motiváló nekem, másrészt kicsit elszégyellem magam, hogy a csip-csup problémáimat hatalmas gondként kezelem.

 

Kovács Patríciának köszönöm az interjút!

 

És hogy miről szól valójában még a darab, arról többet nem árulhatok el, csak annyit mondok, 100%-ig megéri elmenni a legközelebbi alkalomra, ami február 18-án lesz. 

Esemény FB linkje: LINK

Réka

Szólj hozzá